Gasztro: No, mia’?

Ez a történet a konyhai kreativitásról ámokfutásokról szól, meg arról, hogy miért ne hallgass rám.
Szeretek kísérletezni, meg főzni. És ez két tevékenység az én esetemben olykor ugyanaz.
A konyhám inkább egy labor, ahol bármikor történhet armageddon, aztán a füstfelhő eloszlása után vagy valami zseniális újdonság kerül elő, vagy én káromkodva.

Nem tántorít el a sikertelenség, sőt. Ha egyszer befészkelte magát a csokifőzés ötlete, hamar eljutok odáig, hogy márpedig aki nem tud bonbont készíteni, az nem is ember, nem élhetek le úgy egy életet, hogy ezt nem próbáltam.
Addig nem nyugszom, míg csak egyedileg tervezett és gyártott bonbon-dobozok megtöltve nem állnak hadrendben a konyhában. Meg a nappaliban, a hálószobában és szatyrokban az előszobában, tízféle töltelékkel, egyedi díszítéssel.
Szerencsére ez a megszállottság addig tart, míg el nem érem, amit akartam, utána béke, nyugalom és viszonylagos rend van a következő kihagyhatatlan kísérletig.
(Amúgy tudtátok, hogy a kozmás csokiszagot napokig lehetetlen eltüntetni?)
Kisebb-nagyobb veszteségekkel túljutottunk már a Befőzés Mizérián, a Kelt Tészták Támadásán, A Nagy Hús Háborún, a Rugelach Rémálmon meg pár egyéb dolgon.

A csendesebb időszakokban az egyik kedvenc játékom a fűszerezés, a magyaros konyhával ellentétben nálam nem a paprika az elmaradhatatlan alapkellék. Tulajdonképp nincs alapkellék, hanem nemes egyszerűséggel minden van.
Most komolyan, hát hogy lehet élni narancsvirág-esszencia nélkül? Mi lenne, ha épp a kerti izsóp kívánna meg egy csipet zöld-mangó port… de nincs?
Nem merek belegondolni, mi történne, ha egy nap csak háromféle bors lenne otthon.

Csak remélem, hogy nem vagyok egyedül az elmebajommal a világban. (M típus – a Megszállottak)
Vannak, akik viszont a jól megszokott húsleves-csirkepörkölt-túrógombóc nyomvonalán haladnak. (KK típus – a KockázatKerülők)
És vannak, akiknél a fagyasztott félkész csibefasírt átmelegítése már főzésnek számít. A fűszer meg a vegeta. (GA típus – Gasztronómiai Analfabéták)

Ez utóbbi típus ugyan klasszikus értelemben nem főz, de izgalommal tölti el a gondolat, hogy egy nap hirtelen előrukkol valami zseniális újítással, ami egyszerűségében lesz lenyűgöző, és ezzel learatja a babérokat a családi asztalnál és szemberöhögi a sok erőlködő idiótát.

Na, és akkor most képzeljük el, amint egy GA típus összetalálkozik egy magas kaliberű Megszállottal.
Azonnal meglátja a kínálkozó lehetőséget a gyömbéres sáfrányos konyakos húsban, meg a citromos kakukkfüves csirkében.
Mert olyan egyszerűen hangzik. Összekevered, sütőbe dobod.
És mert az M típus nem számol be róla, hogy hányféleképpen cseszte el, mire kifejlesztette a fűszerek finom és törékeny arányát, a sütési időt meg a többit.

Épp arról volt szó, miket szoktam főzni, meg hogy miért nem tudok egy sült csirkét se megcsinálni kétszer ugyanolyanra.
Ekkor jött a társaság Giga Gasztro-Analfabétája, Mari:
– Hú, hát az biztos rengeteg melóval jár, mire mindig valami újat kreálsz belőle.
– Á, dehogy. Hol egy kevés sör ugrik be mellé, vagy gyömbér meg méz, máskor bor, esetleg kakaó meg chili… ami épp jön. Csak választok valami új fűszert.

Kb egy hét múlva ütött be a katasztrófa.
Az ötlettől felvillanyozva ugyanis Mari főzött.
Jikka hazaért a melóból, boldogan emelte meg a fedőt, nahát kicsim, főztél, aztamindenit. Rögtön a kanálért nyúlt, majd a pillanat töredékrésze alatt ökölbe szorult a feje.
– PFFFRRRRffhhh. MI A BÁNATOS FRANC EZ??!
– Paprikáscsirke.
– Akkor mitől van ennek ilyen buzi íze?!
– Újítottam rajta. Azt hittem, szeretnél változatosabb kajákat.
– És mit raktál bele?
– Vegetát. Meg egy kanál fahéjat.

Ezúton szeretnék bocsánatot kérni Jikkától, az én hibám volt, bocs.
Neharimá’.